Ragaszkodás és nem-ragaszkodás

Ahhoz, hogy a fölszabadulás folyamatát elősegítsük, meg kell tanulnunk, hogyan éljük az éle­tünket. Az életet mindig erőpróbaként kell elfogadnunk, és semmi miatt sem szabad kiáb­rándultságot éreznünk, mivel az élet egyszerűen jármű a számunkra. Előbb vagy utóbb meg fogjuk találni magunkban Istent avagy az Igazságot. Meg fogjuk érteni, hogy nem egyéni tulajdonságok összességeként létezünk. Csak tudatlanságunk miatt gondoljuk azt, hogy az egésztől különállók vagyunk. Az emberiséget Istennel kell helyettesítenünk, ehhez pedig valódi emberi lényekké kell válnunk. Föl kell ismernünk, hogy ősi utazók vagyunk ebben a világban, és célunk a tökéletesség elérése.

Nyugaton elterjedt az ego avagy a személyiség elveszítésétől való félelem. A meditáción keresztül fölfedezzük, hogy kitágíthatjuk, nem pedig elveszíthetjük az egot. Nemes lelkűvé kell válnunk. Egyre több és több embertársunkat és a világ többi részét kell befogadnunk ahelyett, hogy az egyénnel, az elkülönült énnel azonosulunk. Olyan utasoknak kell tekintenünk magunkat, akik időlegesen átkelnek az evilági életen. Meg kell értenünk, hogy csak használói vagyunk ennek a testnek, ezeknek a tapasztalatoknak, ezeknek az anyagi tárgyaknak, ame­lyeket átmenetileg kölcsönzünk. Nem a mi tulajdonaink. Kölcsönvesszük őket. Előbb-utóbb magunk mögött hagyjuk. Nincs mitől félni; nem az a célunk, hogy birtokoljuk ezeket a dolgokat, hanem az, hogy a meghaladásuk érdekében használjuk őket. Ez a törvény mögött meghúzódó igazság. Jézus ebben az értelemben lép túl a mózesi törvényen a Hegyi beszéd­ben azon tanítványok számára, akik készen állnak. Meg kell tanulnunk, hogy tetteink nem személyes tulajdonaink. Nem szabad ragaszkodnunk hozzájuk.

A cselekedeteink gyümölcseitől való megszabadulás érdekében a lehető legfontosabb a ra­gaszkodás alapelvének megértése. A ragaszkodás, vagy jobban mondva a nem-ragaszkodás, nem örömtelenséget jelent. Általában az a helyzet, hogy amikor valamely tettet végrehajtunk, akkor annak gyümölcseivel kapcsolatban nem vagyunk szabadok. Amikor például imád­kozunk, akkor többnyire kérünk valamit. Ezt ember­központú imának nevezik, amelyben kívánságokat fogalmazunk meg. Annak ellenére, hogy imádkozunk, az mégsem fölszabadító cselekedet, mivel ragaszkodunk fohászunk gyümölcseihez. Másfajta ima is létezik, ezt Isten­központú imának hívják, ennek célja a megvilágosodás. Ilyenek például a következő fohá­szok: „Uram, segíts önmagam megvilágosításában”, vagy: „Segíts, hogy elérjem a fölsza­badulást”. Azonban még ezekben az esetekben sem segít bennünket az, ha Istent magunkon kívül valónak tekintjük. Lényegesebb azt gondolni, Isten bennünk van, azért, hogy eszköz­nek, fiúnak, a Szeretetnek, Isten szolgájának lássuk magunkat. Ily módon úgy közelíthetünk az imához, mint a nem-ragaszkodás cselekedetéhez.

Mindig olyan kapcsolatot alakíthatunk ki Istennel, amilyen a leginkább megfelel nekünk. Ha Ő a barátunk, akkor elfogadhatjuk tőle az irányítást. Ha a vezetőnkként fogadjuk el, akkor önmagunkat az Ő eszközeként ismerjük föl. Biztosnak kell lennünk abban, hogy Isten bennünk van. A barátok magányossá tesznek, mert afelé vezetnek, hogy a külvilágban keres­sünk segítséget. Ahhoz, hogy a nem-ragaszkodáson keresztül értéshez és önismerethez jussunk, meditációra van szükségünk. A meditáció képessé tesz arra, hogy teljesen egyedül tökéletesítsük magunkat. A teljesen egyedül azt jelenti, „teljesen egyben”. Ez nem magá­nyosságot jelent. Az emberek tesznek bennünket magányossá. Csak a bennünk lévő bará­tunk segíthet rajtunk. A beteljesülés csakis belülről fakad. Segítséget adhatnak mások, betel­jesülést azonban nem. Annak sincs semmi értelme, hogy szeretetet kérjünk. Szeretet adása által viszonzásul szeretetet fogunk kapni, de mégsem tud senki megnyugvással eltölteni ben­nünket. Ezt csak mi magunk érhetjük el a Legfelsőbb Énen keresztül. A meditáció révén lehetővé tehetjük Énünknek, hogy a Legfelsőbb Énnel találkozzon.

A karma kötele az, ami fékez és távol tart bennünket ennek megértésétől. Két módja van annak, hogy fölszabaduljunk ez alól a kötelék alól. Az egyik a visszavonulás, a másik a nem-ragaszkodás. Az első esetben azt mondjuk: „Semmi olyan örömöt nem akarok, ami nincs gyakorlati segítségemre célom elérésében. Ezért szerzetesi életet választok.” Ez nagyon keve­sek útja. Kockázatos. A másik esetben megtanulunk úgy élni a világban, hogy helyesen cse­lekszünk. Ez a második ösvény az, amelyiken a nem-ragaszkodás módszerét igyekszünk elsajátítani.

Általában kötelességeink rabszolgái vagyunk. Hozzátapadunk tevékenységeinkhez és azok következményeihez, ennélfogva még jobban belegabalyodunk ebbe a kötelékbe. Ha puszta kötelességérzettől vezérelve cselekszünk, akkor semmit sem értünk meg és nem jutunk előbbre. Ha férjünk vagy feleségünk vágyát iránta érzett kötelességből teljesítjük, akkor ne­heztelés, bűntudat, bosszankodás, vagy bármi egyéb zavaró érzelem révén annak szolgá­latában állunk. Ha kötelességeinket és tetteinket nem „olajozza meg” szeretet, akkor még erősebb kötelékeket hozunk létre magunk körül. Ha szeretetteljes indíttatásból cselekszünk, akkor önzetlenül tesszük azt. Ez könnyen megérthető, hiszen ha valamit önzetlenül végzünk valaki számára, akkor nem mi magunk, hanem az illető részesül tettünk gyümölcseiből. Tanuljunk meg az emberiségért cselekedni és átengedni a gyümölcsök learatását. Ez a nem-ragaszkodáson keresztül megvalósuló fölszabadulás útja.

Tjági szanszkrit kifejezés, amely azt a személyt jelöli, aki tettei gyümölcseiről, nem magukról a tettekről mond le. Ezen a világon végre kell hajtanunk tetteket, de önzetlenül és szakér­telemmel kell cselekednünk. A nem-ragaszkodás nem jelenti azt, hogy ne szeressünk, sem azt, hogy érzéketlenek vagy közönyösek legyünk. Sőt, azt jelenti, szeretettel cselekedjünk. Életünket és elménket nem zavarhatjuk önző tettekhez való kapcsolódással. Az élet túlsá­gosan rövid ehhez. Legnagyobb részét evéssel, alvással, beszélgetéssel és tisztálkodással töltjük. Meg kell tanulnunk, hogy az életet könnyen vegyük, ugyanakkor a kötelességünket komolyan végezzük; szeretettel, szakértelemmel és önzetlenül hajtsuk végre.

Nem kielégülést kellene keresnünk az életben, hanem inkább szamboshát avagy megelége­dettséget. Végül is a kielégülés elérésére való képtelenség ad ösztönzést a fölszabadulás keresésére. Ebben az életben végrehajtandó kötelességek teljesítésének szakaszán megyünk keresztül. Nem élhetünk úgy, hogy ne végeznénk ezeket, de önzetlen, szakszerű és szeretet­teljes ténykedéssel elkerülhetjük azt, hogy a rabságukba essünk. Ez nem érzéketlenséget jelent, hiszen az egyszerűen a nyomasztó valóság előli menekülés. Akkor törekszünk meg­szökni a nehézségeink elől, amikor nem tudunk megbirkózni velük. A nem-ragaszkodás azt jelenti, hogy kiegyensúlyozottan és békésen cselekszünk, főképpen akkor, amikor fölaján­lottuk ezeknek a tetteknek a gyümölcseit. Ez a valódi próba, mert cselekedeteink gyümöl­csének elfogadásával és elutasításával egyaránt megkötjük magunkat. A nem-ragaszkodáson keresztül megtanuljuk, hogy tetteink gyümölcseiből csak akkor fakad valódi öröm, amikor fölajánljuk azokat Istennek vagy az emberiségnek. Az Upanishádok azt tanítják, hogy a fölszabadulás ösvényén segítséget jelentő cselekedetekről soha nem szabad lemondani.

Értsük meg az élet értelmét. Az élet céljának megértése nélküli evés, alvás, vagy más magától értetődő működés állattá teszi az embert. Ahhoz, hogy emberi lények lehessünk, meg kell ismernünk az élet célját. Ez a cél a fölszabadulás, amit nem-ragaszkodással végzett cselek­véssel érhetünk el. Az élet bármely akadálya szintén a fölszabadulás eszközévé válhat. Ami fájdalmat okoz, az is mozgósíthat tudást. Nem a világ dolgai, hanem a hozzájuk való viszonyunk, a velük kapcsolatos állásfoglalásunk idéz elő örömet és fájdalmat. A dvandva szanszkrit szó jelentése: „elválaszthatatlan ellentétpárok”. Kevéssé számít, vajon örömünk vagy fájdalmunk származik-e valamely tapasztalásból; mindkettő egyaránt köt, és változó mennyiségben mindkettő jelen van minden tapasztalásunkban. Meg kell tanulnunk átalakítani mindazokat a dolgokat, amelyek örömet és fájdalmat nyújtanak; meg kell tanulnunk úgy használni ezeket, hogy segítsék spirituális fejlődésünket, és egyik se zavarjon meg bennünket.

Ahhoz, hogy ezeket a zavarokat átalakítsuk, türelemre van szükségünk. Sajnálatos módon a nyugati világban rendkívüli mértékben hiányzik a türelem. A türelem bármilyen dolgot járművé alakíthat. Ugyanaz a szellő, ami a kis lángot kioltja, erdőtűzzé is szíthatja azt.

A szanszkrit nishkamakarma szó azt jelenti: önzetlen, szakszerű, vágytalan szeretet. A nishkamakarma révén tudjuk átalakítani az akadályokat és szabadulhatunk meg a karma köteléből. Ezt úgy érhetjük el, ha nem szökünk meg a cselekvéstől. Csak az után kereshetjük a szerzetesi életet, ha már tökéletesítettük az önelemzést. Tanulmányoznunk kell önmagunkat, használnunk kell megkülönböztető-képességünket és bölcsességünket. Föl kell ismernünk jelen, ismert körülményeinkkel kapcsolatos elégedetlenségünk és a jövő ismeretlen körül­ményeitől való félelmünk okait. Nem szabad arra törekednünk, hogy elmeneküljünk ez életbeli tetteink és kötelességeink elől vagy kerüljük azokat. Amikor másokért cselekszünk, akkor valójában tényleges értelemben Istent imádjuk. Nem az ember, hanem Isten lép be elsőként a karmába.

Túlságosan gyorsan sem szabad keresnünk a transzcendenciát. Először meg kell tanulnunk, hogyan végezzük cselekedeteinket, mielőtt meghaladjuk őket. A nem-ragaszkodással végzett cselekvéseken keresztül készülünk föl a kegyelem formájában megvalósuló megismerésre és igazságra. A szanszkrit kripa szó a fölülről jövő jóságos cselekedetet vagy szívélyességet jelöli; de a kripa nem ingyen és bérmentve van. János azért részesült kinyilatkoztatásban, mert hosszú meditációs gyakorlással élt. Nem csak úgy véletlenül került kiválasztásra. Miután szakszerűen elvégeztük a munkánkat, kegyelmet kapunk. A kegyelem nem a törvény alóli kivétel; a törvényt követi. Ha a nap melegét tikkasztónak találjuk, talán árnyékot adó csodára vágyakozunk; azonban nem fog bekövetkezni. Ám ha szorgalmasan és türelmesen dolgozunk, akkor fát nevelhetünk, ami elég nagy ahhoz, hogy gondoskodjon az óhajtott árnyékról. Az árnyék mások szemében csodának tűnik talán, mi azonban tudjuk, csak sajátos előkészületek után alakult ki. Ez a helyzet a kegyelemmel is. A törvény szakszerű követése által foko­zatosan fölszabadulhatunk a törvény kötelékei alól. Mindez a nem-ragaszkodáson keresztül lehetséges, ami szeretetet, nem pedig érzéketlenséget jelent. A nem-ragaszkodás ösvényén haladó ember számára dallá, verssé válik az élet. Ehhez türelemre és bátorságra van szük­ségünk.

Vegyünk példát a bölcsektől. A bölcs olyan, mint a gyümölcstől roskadozó fa. Ha megdob­juk kővel, gyümölcsöt hullat nekünk. A bölcs, függetlenül attól, mit teszünk vele, válaszával táplál és segít. Másrészről a rossz embertől őrizkednünk kell, mert ártalmunkra lehet. Amikor a bölcs dühössé válik irányunkban, az szeretetből történik, és haragja fejlődésünk jármű­vének fog mutatkozni. Tanuljuk meg üdvözölni azokat a zavarokat, amelyek akadályokként jelentkeznek. Tanuljuk meg türelemmel és bátorsággal átalakítani őket. Akkor életünk minden tapasztalása olybá tűnik, mint annak a bölcsnek a válaszai, aki előrehaladásunk járművéről gondoskodik.

Mi az, ami valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megvizsgáljuk életünk megpróbáltatásait és elnyerjük a szabadságot? A Tulsidasa nevű, XVI. századi bölcs négy olyan területet jelölt meg, amit balszerencse idején szemügyre kell venni: a vallást, a barátságot, a türelmet és a bátorságot. Amikor úgy tűnik, akadály gördül elénk, nézzük meg, e négy közül melyik van valóban segítségünkre. Vallásunk vagy hitünk cserbenhagy, a barátok nincsenek kéznél, tü­relmünkre és saját bátorságunkra azonban számíthatunk. Ők a legjobb barátaink.

Amikor vágyaink nem teljesülnek, akkor vegyük fontolóra, hogy annak valószínűleg jó oka van. Legyünk türelmesek. Bátran támaszkodjunk magunkra, és gyakoroljuk a nem-ragasz­kodást. Nyugodtan kételkedjünk saját kétségeinkben, mielőtt másokban kételkednénk, hogy saját elménk visszahúzó részeként ismerjük föl ezeket a kétségeket. Cselekedjünk szaksze­rűen, szeretettel, türelemmel és bátran, emlékezzünk arra, hogy a szeretet nem táplál elvá­rásokat mások felé. Másokért önzetlenül cselekedni, ez a valódi szeretet. A szeretetteljes kötelességvégzés olyan, mint a lótusz, ami nem szennyeződik be attól a sártól, amiben növek­szik. Tanuljunk meg úgy élni ebben a világban, hogy mégis fölé emelkedünk. Tanuljuk meg, hogy e világon minden arra való, hogy használjuk, de sohasem arra, hogy birtokoljuk.

Elme – a vékonyabb, ám erősebb szál

Valaminek a létezés durvább világában való megjelenését mindig megelőzi a finomabb világ­ban való történés. A cselekedetek először az elmében mozdulnak meg, mert az elme fino­mabb szerkezetű a testnél, a gondolatok pedig lazább szövedékűek a tetteknél. A cselekedet és a gondolat közötti kapcsolat azonban nem egyenes irányú. A karma kötelékéről szólva a Bibliában és Buddha tanításaiban is megjelenik a cselekvés szála mögött húzódó gondol­kodás finomabb száláról való tudatosság. Buddha ezt mondta: „Az ember azzá válik, amit gondol.” Krisztus ugyanerre utalt, amikor a tanítványainak kijelentette: „Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6:21 – a ford.) Könnyen válunk azzá, amit gondo­lunk, rendes körülmények között a gondolataink a múltból őrzött karmát tükrözik, ami a tu­datalatti óriási raktárában halmozódott föl. Ezért a gondolkodás kötelékeitől való megszaba­duláshoz tudatossá kell válnunk elménk működése felől. Maga az elme olyan, mint a műhely, amelyben szorgos munka folyik annak érdekében, hogy távol tartson bennünket a lelkünk és a szellemünk felőli tudatosságtól. Ennélfogva lelkünk és szellemünk megvalósításához meg kell értenünk és szabályoznunk kell ezt a szellemi műhelyt.

A helyes tanulás a tudatlanság tudatosításával kezdődik. Bolond, aki jogot formál arra, hogy mindent tudjon. A bölcs és alázatos személy beismeri, hogy semmit sem tud. Valójában ép­pen ez az ember tud valamit. Gandhi azt mondta, az életében elsajátított fontos dolgok több­ségét a gyerekektől tanulta. Az ő természetes megismerő folyamatuk inkább az ösztönökön, semmint az értelmen alapul. Ennélfogva ők közelebb állnak az ösztönös tudáshoz és a valódi természetükhöz, mint a felnőttek. Törekednünk kell a gyermeki elme efféle minőségének a kifejlesztésére. Kezdetben arra összpontosítunk, ami távol tart bennünket az Igazság megis­merésétől, azaz magára az elmére. Azt fogjuk találni, hogy Istent már ismerjük. Mi magunk vagyunk az, akit meg kell ismernünk és értenünk ahhoz, hogy megvalósítsuk igazi termé­szetünket.

A karma természetének felszínes tanulmányozása által nem érthetjük meg annak belső lénye­gét. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy elménkben benne van testünk egésze, de tes­tünkben nincs benne elménk egésze. Az elme az, ami létrehozza az ember számára a poklot és a mennyországot. Az elme a megvilágosodás eszköze, ha valamennyi hatáskörével egye­temben megértjük. A tökéletesség elérése azt jelenti, tökéletes uralmat szerzünk az elme és annak átalakulásai fölött. Ebben a tekintetben nagyon kevés segítséget kaphatunk kívülről. Mindannyian alig várjuk, hogy a szellemi magasságok elérésével előidézzük saját fölemelke­désünket. Senki sem kívánja a saját elbukását, de kevesen és egymástól távol vannak azok, akik komolyan haladnak az ösvényen. Az átlagos emberek úgy képzelik, mások fogják megkönnyíteni a fölemelkedésüket. Leggyakrabban azt mondjuk, X úr mérhetetlenül sokat segített, Y viszont a romlásunkat idézte elő. Ez azonban helytelen gondolatmenet. Mond­hatjuk vajon azt, hogy azok a milliók, akik ma sírnak, önmaguk teremtették valamennyi szenvedésüket? A kérdésre adott jó válasz: igen. Mindenki maga a saját boldogságának és szenvedésének a kovácsa.

Az ember két világ – a saját gondolkodása és az őt körülvevő környezet – polgára. Saját belső, bizonytalan elgondolásait rávetíti a külvilágra, és úgy érzékeli a dolgokat, ahogy ő akarja, nem pedig úgy, ahogy azok vannak. Ha például a feleség és a férj viszonyán tanul­mányozzuk a külső kapcsolatokat, akkor azt találjuk, mindketten egymást hibáztatják a saját cselekedeteikért. Egymásra vetítik a saját gondolkodásukat, és boldogtalanná teszik magu­kat. Ha minden kapcsolatot helyesen értünk, akkor az élet virága gyönyörűségben fog tündökölni.

Indiában sokkal inkább a megvilágosodás miatt köttetnek a házasságok, mintsem a biológiai szükségletek, vagy a testi szerelem kielégítése okán. Ez nem a hidegséget, vagy a megértés hiányát jelenti az indiaiak részéről, hanem inkább azt, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek az embereknek a szellemiek megvalósítása és ennek érdekében történő társulása miatti egyesí­tésére. Ram Das ezt mondta: „Óh, elme, kövesd az odaadás ösvényét!” Sokkal több emberi energiát kell e felé a nagyszerű cél felé irányítani. Ezt a belső társalgás és megfigyelés művé­szetén keresztül valósíthatjuk meg. Az ellenőrizetlen gondolatok menekülésként szolgálnak, az ellenőrzött belső párbeszéd azonban az elme valódi természetének a megismeréséhez vezet, és segítséget nyújt a meditáció és a szemlélődés ösvényén való előbbrejutásban.

Mi is valójában az elme? Mik a különböző feladatai? A mai oktatásban az elme egyik jelleg­zetes vonására, nevezetesen az ésszerűségre fektetik a hangsúlyt. Nagyon büszkék vagyunk erre a működésre, és a termékeit arra használjuk, hogy én­központú tudatosságunkat, a valódi szellemi látás jól fejlett ellenségét gyarapítsuk. Az ésszerűség helyett az elme más jellegze­tességeit kell tanulmányoznunk és fejlesztenünk azért, hogy tudatosuljon bennünk a tudat­lanságunk, és fölkészüljünk az igazi megismerésre.

Az elme tanulmányozásának különféle módjai vannak. A jóga-lélektan szerint az elme a vrittik megértésével ismerhető meg, amik az elme módosulatai. Patanjali, a jóga tudományának megalapozója határozott munkatervet állít föl az elme és módosulatai képzésére, ezzel a samadhi állapotába vezeti a tanítványt. Az elme fejlesztésére négy meghatározott lépést ír elő. Ezek a következők: pratyahara avagy az érzékek visszavonása, dharana avagy összpon­tosítás, dhyana avagy meditáció és samadhi avagy én­megvalósítás. Ezek a teljes személyiség átalakításához vezető, fokozatos lépések.

Patanjali rendszerében a gyakorlás hangsúlyosabb szerephez jut, mint az elemzés. A jóga-lélektan szerint a külső viselkedés kizárólagos elemzése (a mai lélektan egyes iskoláinak törekvése) nem megfelelő módszer az elme és az agy természetének a gyümölcsöző megis­meréséhez. Ahhoz, hogy megértsük, miként kezeljük a gondolatainkkal és a cselekede­teinkkel kapcsolatban fölmerülő bonyodalmakat, a gondolkodási folyamat mélyére kell hatolni. A mai lélektan és elmeorvostan elsődleges megközelítésben arra törekszik, hogy az érzelmeken való munkálkodás révén segítsen az embereknek, míg a jóga-lélektan valamennyi – testi, gondolati és szellemi – szinten egyaránt képzi az embereket. A viselkedés, vagy az érzelmek tanulmányozása közben nem vizsgáljuk elménk mélyebb szintjeit. Az érzelmek egyszerű kifejezésre juttatása nem mozdítja elő megfelelőképpen az érzelmi érettséget. Fontos annak a ténynek a hangsúlyozása, miszerint nincsenek olyan mai lélektani fogalmak, amik utat mutatnának az öntudatlan elme képzéséhez. Ha elérkezik az idő, amikor ezek a tudományos lélektani irányzatok az elme határainak a meghaladásáról beszélnek, akkor alkalmazniuk kell a meditáció elfogadott rendszereit, amelyeket ezer év óta rendszerbe foglal a jóga tudománya.

A meditáció során sok minden bekerül a tudatosságunkba, és zavarólag hat ránk. Belesod­ródhatunk például a személyes és a kollektív elme összeütközésébe, amikor is meditáció közben zavarólag hatnak ránk mások. A folyamatos gyakorlás révén uralomra teszünk szert a gondolkodásbeli háborgás fölött. Meditálni annyit tesz, mint teljesen ébernek lenni. Az elme egy­hegyűvé alakul. A szellemi tevékenység és a gondolkodás folyamatossá válik, mint az egyik edényből a másikba töltött olaj csurgása. Az olaj minden csöppje felől tudatosak lehe­tünk és egyenként összpontosíthatunk rájuk, mégis megjelenik a folyamatosság is. Gondola­taink szünet nélkül követik egymást. A meditáción keresztül a személyiség kiterjed a vala­mennyi dologgal való egyesülés felé. Kiterjed az egyetemes felé. Mindenben meglátjuk ugyanazt a valóságot – a kígyóban éppúgy, mint a szvámíban.

Elménk más állapotai tévútra vezetnek, és folyamatosan küzdenünk kell azért, hogy fölül­kerekedjünk rajtuk. Az álmoknak például az a szerepük, hogy beteljesítsék a vágyainkat. Amikor a késztetéseinket és a kívánságainkat nem tudjuk valóra váltani, akkor álmodunk róluk. Az álmok tehát egyszerűen az elnyomott vágyak kifejeződései. A valóságon alapulnak, de nem a valóságról beszélnek. A jógi szemében ugyanakkor nincs különbség álom és ébrenlét között; nincsenek elnyomott vágyai, ennélfogva nem kell azokról álmodnia. Az alvás és az álmodás nem tud változtatni a személyiségünkön, a samadhi viszont tud.

A tudatfölötti állapotban még a bolond is bölccsé változhat. A guruk elérték a tudatfölötti állapotot, ezért a tanításaikat és a bölcsességüket kincsként kell őriznünk. A valódi tudás és a fény közvetítői. Befogadják és továbbítják nekünk ezt a magasabb energiát. A guru iránti tiszteletadás tehát nem személy szerint neki szól, hanem inkább az ő anyagi teste által közve­tített fénynek és tudásnak. Ennélfogva nem elegendő az anyagi formában vagy szertartásokon keresztül történő imádása. Tanácsait és tanításait valódi fényként és tudásként kell kezelnünk, ami a guruknak a végső Igazság forrásáig visszanyúló, hosszú során át jutott hozzá azért, hogy továbbadja. Ezt az Igazságot csak a negyedik állapotban érjük el, amikor is teljes és egy­hegyű ellenőrzésünk alatt tartjuk az elménket.

A gondolkodási folyamatunkkal való foglalkozás során a gondolatok láncolatának számos nehézségével kell szembenéznünk, amelyek különféle formákban, jelképekben, képekben, eszmékben és látomásokban jelennek meg, és amelyek valójában elménk mélyebb szintjein gyökereznek. Nevezhetjük ezeket szenvedélyeknek. A szenvedélyek érzelmeink gyökér­okai, komolyan kell dolgoznunk velük. Az egyik szvámíról például érdekes történet járja. A mestere azt tanácsolta neki, keressen föl másik tanítót, aki meg tudja tanítani neki, hogyan legyen úrrá haragos természetén. A szvámí hosszas keresés után távoli hegyen bukkant rá az új tanítóra. A férfi halottnak látszott. A szvámí sok időt töltött azzal, hogy megvizsgálja, vajon él-e, hal-e a tanító, végül meggyőzte magát arról, hogy halott, és felbőszülten távozott. A hegyről lefelé ereszkedvén hangot hallott, ami őt szólította. Megfordult tehát, és vissza­érkezvén azt látta, a tanító bizony él. Leborult a lábához, bocsánatáért esedezett amiatt, ahogy bánt vele, és könyörögve kérte, segítsen neki abban, hogy legyőzze a haragot. A tanító azonnal mellkason rúgta, és akkorát lökött rajta, hogy a hegy derekáig lezuhant. Dühösen fölugrott, és visszarohant a tanítóhoz; csak úgy forrt benne a méreg és az erőszak. Fölemelt ököllel fenyegetőzött, a tanító pedig így szólt hozzá: „Most elmehetsz. Nyilvánvalóan nem uralkodsz a haragod fölött. Mire jó az esdeklésed és a könyörgésed? Dühbe gurulsz már attól is, hogy lerúglak a hegyről. Így viselkedik a belső béke embere, a szvámí?” A történetből az is látszik, a jóga-lélektan rendszerében a tanító nemcsak arra tanít, hogy ma­gunkba nézzünk és megtaláljuk a nehézségeinket, de gyakorlati leckéket is ad, és segítséget nyújt az e nehézségek legyőzéséhez szükséges erő kifejlesztéséhez.

Mi is történik velünk akkor, amikor méregbe gurulunk? Körülvesz bennünket az én és az önzés felhője. A szenvedély tüzeként éget, természetellenes módon elborítja az elmét. El kell felejtenünk az ilyen szokásokat, és szakítanunk kell azzal, hogy mindössze önmagunk elemzé­séig jutunk el. Követnünk kell viszont azokat a megbízható módszereket és eljárásokat, amelyek segítségével túlléphetünk ezeken a nehézségeken.

A Mandukya Upanishad tanulmányozása alapján megismerhetjük az elmét. Honnan tudjuk, amit tudunk – azt, hogy elménk van, hogy mások léteznek és így tovább. Ez a fajta tudás teljes egészében az ébrenlét állapotában jut el hozzánk. Ebben az állapotban az érzékek összehangoltak az elme tudatos részével. Amikor nem így van, akkor vagy álmodunk, vagy meditáció állapotában vagyunk. A nyugati társadalmakban elfogadott gyakorlat alapján az oktatásban erre a közönséges ébrenléti állapotra helyeznek hangsúlyt. Ezen belül is nagy értéket tulajdonítanak az ésszerűségnek. A korábbiakban már említettem, hogy a jóga tudo­mánya szerint a tudatosságnak négy állapota van: az ébrenléti állapot, az álom, az alvás állapota, és a negyedik, a turiya állapot.

Turiya vagy samadhi a valódi tudás és megvalósítás állapota. Amíg ezt nem érjük el, addig a karma kötelékének a szorításában maradunk. Valójában a természetben egyes állatok haté­konyabban működnek, mint az ember. Ösztönösen megérzik például a közelgő földren­géseket és más hasonló veszélyeket. Az ő elméjük nem lép közbe azért, hogy meggátolja az efféle ösztönök természetes megnyilvánulásait. Néha jobban megbirkóznak a nehézségekkel, mint az emberek. Másrészről viszont az emberi elmét a telítettsége is akadályozza abban, hogy az állatokéhoz hasonló könnyedséggel hagyatkozzon a természetre. Ráadásul a nyugati felfogásban olyan nagy figyelmet szentelnek az ébrenléti állapotra, hogy az álmodás és az alvás állapotainak a tanulás céljából történő használata gyakorlatilag nem létezik. Indiában egyes családokban a gyerekeket még ma is alvás közben oktatják. Ha a szülők ismerik ezt a módszert, akkor alvása közben segíthetik gyerekük fejlődését, és elvethetik az elméjében a Szamszkárák (benyomások) magvait. A gyermeki elme olyan, mint a zsenge bambusz: könnyen hajlítható; a felnőtteké elfogult marad.

A mai nyugati gondolkodás hajlik arra, hogy az elme nem-ésszerű állapotait ésszerűtlennek tekintse. Az értelemmel beláthatón túlit félelmetesnek tartják és kerülik, mintha méltatlan volna az értelemhez. E miatt a szemlélet miatt a mai nyugati társadalmak teljesen tudatlanok az ösztönös megérzés negyedik és legmagasabb állapotának az oktatás terén használható jelentős lehetőségei felől.

Az ébrenlét állapotában elménknek csak kis területét képezzük és használjuk, annak teljes­ségét földerítetlenül és kihasználatlanul hagyjuk. A belső, meditatív tapasztalás fokozásával és ezzel párhuzamosan a külső cselekedeteinknek az előbbiből fakadóan lehetővé váló finomí­tásával mélyebb szinteken élnénk életünket. Mindannyiunkat behatárol az adott ideig gyara­pított élmények összessége. Az elme nem hatolhat a látottak, a hallottak, az elképzeltek vagy a megtanultak mögé. A meditáció révén azonban lehetőségünk nyílik új és rendkívül becses tapasztalásokra, amelyek további fejlődésünket segítik. Gondosan meg kell viszont külön­böztetnünk egymástól a különféle, úgynevezett belső átéléseket ahhoz, hogy ez a fejlődés hi­teles és jelentős lehessen. A látott és a hallott képzelgések például nem alakítják át a szemé­lyiségünket, viszont izgatólag és nyomasztólag hathatnak ránk. Azok, akik úgy vélik, meg­szállta őket az ördög, valójában bizalomhiányban és képzelgésektől szenvednek. Teljes elménk használatának az elsajátítása arra szolgál, hogy védelmet biztosítson a csábító, ám rosszfajta tapasztalások ellen. Ezt érthetjük a bibliai meghagyásban is: „A kinek van füle a hallásra, hallja.” (Máté 11:15 – a ford.) Ki kell fejlesztenünk az egész lényünkre kiterjedő hallást és látást. Jelenleg csak a testi szemünkkel látunk, nem pedig az elménk és a lelkünk valódi szemével.

Ennek a megváltoztatásához el kell érnünk a samadhi tudatfölötti állapotát; az ébrenléti állapot nem elegendő. A bölcsek mind tudták ennek a szükségszerűségét, mert különféle állapo­tokban éltek és szereztek tapasztalásokat, ennélfogva ismerték valamennyinek az előnyeit. A saját élményeiken keresztül tanulták meg azt, hogy a valódi tudás csak a negyedik, a tudat­fölötti állapotban nyerhető el. A világ semmiféle jelentős fejlődésen nem megy keresztül anél­kül, hogy elsajátítanánk az elme új használatát. Az ember csak a negyedik állapot elérésén át válhat istenivé. Ebbe az állapotba kell kiterjeszteni az elmét ahhoz, hogy elérjük a megvaló­sítást és a békét.

Nézzük most meg a négy szinten létező elmét. Az első és a második szint a mindennapi éle­tünkben használt terület, nevezetesen a tudatos és az öntudatlan szint. Ezeken megy végbe a gondolkodás, itt tevékenykednek az elmével összehangoltan az érzékek. A harmadik a tudat­alatti szintje. Az e szinten zajló tevékenység felől általában nem vagyunk tudatosak, itt raktá­rozódnak az emlékeink, az elfeledett átéléseink, az érzelmi ösztönzéseink, a vágyaink és a bennünket ért benyomások. A negyedik szint, az, amelyiknek a használatba vételére törek­szünk, a tudatfölötti szint – a teljes tudatosság szintje.

A tudatos elmét könnyű tanítani. Külső ösztönzések hatása alatt áll, és az idő legnagyobb részében magára vonja a figyelmünket. A tudatalatti elmét azonban nehezebb képezni. A tudatfölötti, legmagasabb állapot elérése érdekében szert kell tennünk a tudatfölötti szint uralmára. Ehhez viszont először is meditáción keresztül le kell csöndesítenünk a tudatos elmét, hogy a tudatalatti tartalmak a felszínre kerülhessenek. Így tehát a meditációnak hármas célja van: az első a tudatos elme hullámzásának elsimítása; a második az, hogy megtanuljuk, miként küszöböljük ki a tudatalatti elméből fölbukkanó képek zavaró hatását; a harmadik pedig az, hogy meghaladjuk a tudatos és a tudatalatti elmét, és eljussunk a legmagasabb állapotba, a samadhiba.